Számvéber Norbert szakmai naplója

Az elmúlt időszakban – itt nem tárgyalandó és nem is kommentálandó okokból kifolyólag – Kosaras Péter Ákos úr hadtörténeti tárgyú könyve ismét a nyilvánosság érdeklődésének homlokterébe került. Mivel több sajtóorgánum is foglalkozott vagy foglalkozni fog a kötettel, és a hivatalosan megkért szakmai véleményemet terjedelmi okokból erősen szerkesztve építették be cikkeikbe, itt közzéteszem a teljes szöveget.

Kosaras Péter Ákos úr évekkel ezelőtt megjelent „Magyarok a Waffen-SS kötelékében” című könyve (Nemzetek Európája Kiadó, 2005) olyan témát kívánt tárgyalni, amely 1989 előtt gyakorlatilag tabunak számított Hazánkban. A téma azonban mind a mai napig időszerű. Ezért feldolgozása szakmai szempontból továbbra is indokolt.

A kötet külső megjelenése kimondottan tetszetős lenne, ha a borítón nem a nyilaskeresztes hadosztályjelvények éktelenkednének. Kosaras úr könyvének borítóján a Waffen-SS két magyar hadosztályának azon állítólagos pajzsjelvényei láthatók, amelyek rendszeresítését éppen azok a források cáfolják, amelyekre művében maga a szerző is hivatkozik. Azok a dokumentumok ugyanis egy másik, olyan rendszeresített pajzsjelvényre engednek következtetni, amelyben van ugyan nyilaskereszt, de benne van a Szent Korona és az „Ungarn” (Magyarország) felirat is. A hadosztályok „H” betűt formázó tükörhajtóka-jelzésének használata véleményünk szerint szakmai szempontból sokkal indokoltabb lett volna. A hátsó borítón egy „SS-Adler” (a Waffen-SS csapatok által az egyenruha bal felkarján viselt sas) virít horogkereszttel együtt. Ez bizony a legfinomabban szólva is „öncélú”. Az egykori Waffen-SS alakulatainak történetét feldolgozó kiadványokon rendszerint feltüntetik az egykor rendszeresített, hiteles(!) alakulatjelzést is, de azt még egyik veteránszövetség, illetve magára valamit is adó szerző vagy kiadó sem tette meg, hogy az SS-Adlert horogkereszttel együtt felnyomja a hátsó borítóra.

A bevezetőben a szerző kifejezi szándékát, miszerint szeretne „emléket állítani” a tárgyalt témának, vagyis a Waffen-SS-ben szolgált magyaroknak. Ez megítélésem szerint a legkevésbé sem (had)történészi feladat.

A 9. oldalon azzal a közléssel találkozunk, hogy az SS felfegyverzett kötelékei 1940 márciusától viselték a Waffen-SS nevet. Ez így pontatlan, hiszen az elnevezés elsőször az SS-Főhivatal (SS-Hauptamt) (VIII.) Kiegészítő Hivatalának (Ergängzungsamt) számára kiadott szervi határozványban bukkant fel 1939. október 29-én. (Lásd ehhez Hausser, Paul: Soldaten wie andere auch, Osnabrück, 1966, 268. o.)

A szerző szerint a Waffen-SS-nek összesen 38 hadosztálya volt a második világháborúban. A háború végén a Waffen-SS-ben a legmagasabb, hadosztálynak kiadott hadrendi szám valóban a 38-as volt. Ez azonban nem azt jelenti, hogy ennyi hadosztályt szerveztek volna összesen, hiszen több hadrendi számot (így például a 23-ast, a 26-ost és a 27-est) egymás után többször is kiadtak.

A 11. oldalról valami miatt hiányzik a 18. „Horst Wessel” SS-önkéntes-páncélgránátos-hadosztály, amelynek magyarországi vonatkozásai − hadkiegészítés és alkalmazás szempontjából egyaránt − egyértelműek. Ugyanez vonatkozik a 14. oldalról hiányzó 31. SS-önkéntes-gránátoshadosztályra is. Az SS-be besorolt, hadosztálynál kisebb alakulatok esetében is vannak hiányosságok, mivel nem szerepel a felsorolásban az SS 58. (1. tatár) fegyveres-hegyidandára, amely 1944-ben egy ideig éppen hazánkban, Siófokon állomásozott.

A címet figyelembe véve kissé furcsa, hogy a szerző a 17-23. oldalakon nem német, de nem is magyar (vagy magyarországi származású) SS-katonákkal foglalkozik.

A 27. oldalon említett, magyar honvédeknek csokoládét dobáló német szövetségesek felvázolása mellé bizony odakívánkozott volna például az 1943. januári doni visszavonuláskor vagy éppen az 1944−1945. évi budapesti ostrom során, magyar katonákkal szemben tapasztalt német erőszakoskodások megemlítése is.

A könyv szövege a 27-116. oldal között igen jelentős részben Andreas von Weissenbach és Andreas von G. Payer (a két név mögött egyazon személy értendő) publikációiból származik, annak minden előnyével (szemtanúk visszaemlékezései, HIAG-anyagok) és hátrányával (erőteljes elfogultság).

A szerző művében sajnos nem tér ki kellő alapossággal a Waffen-SS magyarországi toborzásának előtörténetére, az illegális, majd legális toborzás, illetve 1944-től a sorozás közötti lényeges különbségekre, valamint mindezeknek a magyarországi németségre gyakorolt társadalmi hatására. Az ezzel foglalkozó levéltári vagy szakirodalmi források pedig már 2005-ben is rendelkezésre álltak.

A könyv III. fejezetében, a 117-229. oldalakon a szerző magyarországi SS-katonák visszaemlékezéseit közli. Sajnos nem derül ki, hogy ezeket a szerző interjú-formában maguktól a visszaemlékezőktől vette, vagy esetleg írott (már publikált vagy publikálatlan) forrásokat is felhasznált. Az egymást követő memoár-részletek között semmifajta csoportosítási szempont sem fedezhető fel. Sem tematikus, sem időrendi, sem ábécé szerinti, sem emelkedő vagy csökkenő hadrendi szám szerinti logikát nem találhat benne az Olvasó.

A szerző által leközölt visszaemlékezések között nem egy igen érdekes, hadtörténeti forrásértékkel is bíró memoár. Ám sajnos kevés a magyarázó lábjegyzet, pedig számos pontatlanság maradt a szövegben. Például egy 22. SS-önkéntes-lovashadosztálybeli volt katona 1944. október végén az 5. SS-páncéloshadosztály Magyarországra érkezését említi, ám e seregtest ekkor még bőven lengyel területen harcolt. Ugyanakkor a szerző egy visszaemlékezőt következetesen pontatlan alakulat-megnevezéssel említ. Kosaras úr a 4. „Polizei” SS-páncélgránátos-hadosztály veteránjaként említi a megszólalót. Ám az általa közöltek alapján nyilvánvaló, hogy az illető nem ebben a hadosztályban, hanem egy Magyarországról is kiegészített SS-Polizei-Regimentben (SS-rendőrezredben) szolgált, amely nem tévesztendő össze ennek a hadosztálynak valamelyik ezredével.

Egyes visszaemlékezések a HM HIM Hadtörténelmi Levéltár (továbbiakban: HL) Tanulmánygyűjteményében is megtalálhatók. A forráshivatkozások elégtelensége miatt azonban nem derül ki, hogy a szerző saját készítésű interjúkat és/vagy levelezést használt forrásul, vagy esetleg a HL-ben található memoárokat is.

Megjegyzendő, hogy a HL egyetlen dokumentuma sem szerepel a felhasznált források között. Pedig itt található egyebek mellett az SS 26. fegyveres-gránátoshadosztálya tüzérezredének teljes hadinaplója, a Honvédelmi Minisztérium magyarországi SS-toborzásokkal kapcsolatos néhány dokumentuma, számos volt magyar SS-tiszt és katona visszaemlékezése, valamint Hermándy-Berencz György kitüntetési felterjesztése is a neuhammeri kiképzőtábor védelmében nyújtott teljesítményéért. Ezeket a fontos forrásokat a szerző láthatóan nem használta.

Egyébként más közgyűjteményben végzett levéltári kutatásra sem következtethetünk egyetlen hivatkozás vagy forráslista alapján sem. Mindössze a HIAG-irattárra és a Magyar Harcosok Bajtársi Közössége egyik archívumára találunk egy-két utalást. Azonban ugyanezek voltak a 27-116. oldalakon alapként kezelt szerző, Andreas von Weissenbach/ Andreas von G. Payer fő forrásai is.

A kötet végén található irodalomjegyzékből a 2005-ben elérhető, mérvadó nemzetközi szakirodalom zöme hiányzik. Az egyes állítások, adatok visszakereshetőségét nagyban akadályozza a rendszeres lábjegyzetelés hiánya. Maga a jegyzetapparátus ugyan nem hiányzik teljes mértékben, de a kötet terjedelméhez képest aránytalanul kevés.

A szerzőnek megítélésünk szerint nem sikerült kellő távolságot tartania az általa feldolgozott témától. Következetesen a „mi gránátosaink”-ról, a „mi csapataink”-ról vagy egyszerűen a „mieink”-ről ír. Ez akár azt is sugallhatja, hogy azonosul a Waffen-SS-be 1940-1944 között önként jelentkezettek motivációival és világnézetével. Úgy véljük, hogy egy objektivitásra törekvő (had)történész nem fogalmazhat úgy, hogy a “mieink”. Ha Kosaras úr emlékkönyvet kívánt írni a Waffen-SS-ben szolgált magyarokról, akkor ez a megközelítés − szakmai szempontból legalább is − nem kifogásolható. Ha viszont tudományos igénnyel fogalmazta meg sorait, a távolságtartás még családi érintettség esetén is kötelező lett volna.

A könyvhez adott CD-melléklet tartalmazta a Hungarista Himnuszt is. Véleményünk szerint ez még távolról sem tartozik a kötet témájához; ugyanakkor bármiféle csatolt kommentár vagy magyarázat nélkül a Hungarista Himnusz “közreadása” erősen kifogásolható.

A könyv hallgat (reméljük, hogy nem szándékosan) néhány magyarországi felállítású vagy Hazánkban bevetett Waffen-SS alakulat által elkövetett atrocitásról (pl. a 22. SS-önkéntes-lovashadosztály egy harccsoportjához köthető 1944. októberi Debrecen melletti vagy a 4. „Polizei” SS-páncélgránátos-hadosztállyal összefüggésbe hozható 1944. októberi kiskunhalasi tömeggyilkosságokról, vagy éppen a „Ney” SS-dandár által 1945 márciusában agyonlőtt amerikai pilóták esetéről). Az 1942-es újvidéki mészárlásért felelős magyar főtisztek és tábornokok 1944. év eleji Németországba, az SS-hez való menekülését a szerző csaknem egyfajta üldöztetés elöl való menekülésként mutatja be.

Összefoglalva: a könyv tárgyát képező fegyveres szervezetről sokkal visszafogottabban, és objektívebben is lehetett, illetve kellett volna szólni.

E sorok írója örül a legjobban, hogy ez a sokáig elhallgatott téma – akárcsak hadtörténelmünk egyéb más „kibeszéletlen” eseménye – egyre több szempont alapján kerül megvilágításra. Olyan eseményekről cserélhetünk ma már véleményt, amelyeket hosszú évtizedeken keresztül a „hivatalos körök” letagadtak, vagy erősen félremagyaráztak. Ezt a történettudományi lemaradást azonban nem ellentétes irányú, szakmainak tűnő, de valójában újabb egyoldalú megközelítésekkel tudjuk orvosolni, hanem csakis elfogulatlan, árnyalt és alapos elemzésekkel és nyílt vitákkal.